Leírnám a hétvégét de nem írom soha nem volt kishúgom egyetlen szögből nézve minden a résznek egésze semmi nem történik újra vagy csak nem tudjuk ki tudja mi itt a jó és a rossz valahogy mindig visszahoz szétszedi a lelkem és összerakja újra kéne nézni a szerepem ki játssza az életteleregényben mint a pék izzadsága a frissen sült kenyérben a hazugságmorzsa ha mindenki igazat mond na akkor lenne itt vége belevesznénk a valóságlevésbe köpne minden hazug alak na akkor lennénk csak igazán morcosak nevető szájak harapnának szerelmes szíveket hirtelen kéne megöregedni valami hegyen hol törpecserjék nőnek meg fűszernövények a közeljövőnek csak azt üzenem nem muszáj mindent megértenem anélkül pompásan meg vagyok zavarva egy halott nő akin látszik hogy akarja egy drótból hegesztett alak azért csak ne legyünk holt halak némán pipálva a víz alatt míg lelkünk horogra nem akad valami édeni jelenbe ébredő friss húsok tövis nélküli kaktuszok miket nem a vadászok szednek fejfájásra mindent elfelednek jött valaki akit nem is ismerek és mindenki itt akar hagyni lehet hogy valami taszítja őket belőlem ejha ha ez igaz volna felőlem lehetne ahogy van legyen boldog boldogtalan azaz mindenki mindenek felett kezdj minden nap új életet akkor nem őrülsz bele hogy nem érsz a végére gyere neked most itt a helyed ne kérdezz semmit ezt nem értheted nem látod kívülről magad én is csak az ágyamon dőlök hanyatt ha az elmúlt napokra gondolok nem mindenre emlékszem nagy dolog tiéd e a lepke ha elkapod a labdát mit földobtak neked ha nem vagy biztos benne hogy a tied számold meg rajta a pöttyöket festek a lemenő napra szól egy nagyon jó szám de ki hallja mindenki magában kutat keres valami privát utat mindenki másnak hívja közben meg szól ez a szám és írja a toll magától amit a lélek lapátol a jelenben kéne maradni s szarni a múltra ígérem jövőre jelen leszek újra lassan harmincegy voltam tyűha harmincegy évnyi múlt és újra megszületünk lesz egy önmagunk kisgyerekünk élvezni kell nem azt nézni mi van elemezgetni valami tudattalant a térbe bekúszva jó boldogan a világ kusza de az életen masni van.




Ne nevess a nevetés a felejtés könyve ha így nevetsz nem maradsz örökre lényed szétoszló felleggé válik nem marad senki csak az a másik akinek mennie kéne eltűnik mellőled s a vére kiszáradt folyókban fut tova te vagy a reggel s az éjszaka tőled lesz beszéd a szél szava hozzád fut minden s az otthona meztelen talpadnak nyoma mert mi az ember tér és idő egy született nem létező elem virág a szikkadt réteken hamuvá égett jégverem hova az állatok meghalni járnak egy kallódó porszem a végtelen tájnak melyen az utak sehova nem visznek el nincs rajta lábnyom és semmi jel nem találkozunk soha senkivel a tej mely táplált egykoron elfolyt s alant csak vasbeton gerenda jelzi épült itt valami de nem sejti senki hogy az apró repedések nyomán széthullik minden és talán csak akkor maradna valami utána nem futna senki és megállna hirtelen az árnyéka mellett nem lépne tovább s a kezdet az igazi kezdetek volna ki lényét nem pazarolja titkos kis utakra téved el nem tudom mi ez de érdekel nincs rendben semmi de jó nagyon szeretnék tudni de nem tudom mi az nem tudni unom néha félek hogy nem szeretek hiába megyek csak eltévedek ha kapok is választ nem hiszem el miért van itt minden ha nem érdekel az ember a sorsából fut tova amit lát semmi csak önmaga lényéből tákolt kínpada szeretne futni de fél nagyon alatta semmi csak vasbeton azon áll meredten visszhangra várva nem tud már örülni annyira gyáva hogy sorsán fordítson ugyan képtelen lényéből elszállt az érzés s az értelem mosolya szétpukkant szappanbuborék ha kilöktek a földből majd felold az ég.




A pöttyösödés napszemüveg melyből kihullt a sötét üveg egy régi tükör mi újra megrepedt egy ablak mely folyton zárva van egyperces film melyben minden benne van egy törött lencse miben látom önmagam feneketlen tó miben leér a lábad egy sebes folyó mely régen-lassan kiszáradt levágott fű mágneses mezőkön lehetőség a nem levőkön életlen kés mely száraz kenyeret vág fogatlan vakond mi gyökeret rág ettől van minden azért nincs semmi levegőtlen térben nagyot lélegezni a pöttyösödés világuralom mikor a szobámat egyedül hagyom nem hallott sóhaj mi átmegy a falon vasbeton híd papír lábakon a pöttyösödés élet mi a halálba vezet elnyert minden díjat de nem érdemli meg betömött kútban tátongó üreg gazdáját fölfaló parányi öleb a pöttyösödés magányos milliós tömeg hova mindenki indult de senki sem jöhet egy sziklás hegység miben nincsenek kövek egy felbomlott egység erős és öreg a sok milliárdból egyetlen egyed.




Két lábbal állj a földön én addig szépen letörlöm arcodról a múltat minden csúf redőt az újat a nem levőt a felhőkből olvassuk majd ki tud újat mutatni neki is csak a jelene van ne légy bizonytalan semmi sem biztos de van aki a külvilágra hallgat a belső csönd a hajlat egy ruhából kibújó testen nincsen kibúvó lesben áll folyton a vágy sóhajunk árnya az ágy apró mozdulása nyugtat ne kapard elő a múltat régi vizekbe sose állj bájos a női száj csatája idegen testek marása a szív nagyobbodása csupa jel ezeken indulj te el a térben a végtelen mérlegel megsúgja mire hogy figyelj most mondhatsz valamit sűrű a sötét de elvakít a képzelet fénye a jövő a jelenünk ébredése.



Megállt az idő és ácsorog a vér a testekben vánszorog az arcokra kiült a tél maga az életünk önmagunk lábnyoma meredten nézünk a csillagos égre elkezdünk valamit de tudjuk hogy vége bele fogsz halni a végtelenségbe ezért nem veszünk semmit komolyan nincs veszve semmi minden rendben van ma én vagyok holnap önmagam.